„Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?" - tette föl a kérdést egykor, szintén sorsfordító időkben, az egyik legnagyobb magyar író, költő s gondolkodó.

Tisztelt Ünneplő Pakonyiak! Kedves Barátaim!

Tényleg! Mit ér régi kor árnyai felé visszamerengni? Mit ér búslakodni, hajdan volt dicsőségünkön, s mit ér búslakodni a romokon, a veszteségeken, a puszta, gyomverte tájékon? Semmit biza! Tétlenül visszamerengni, ölbe tett kézzel búslakodni, ivókban sóhajtozni, másokra várva, mutogatva? Érdemes így élni?

Ez a park, az, hogy most itt állunk, azt jelzi: sokak számára az a válasz, hogy lehet, sőt érdemes másképp, tevékenyen alkotva, a közösségért dolgozni, élni. Talán a Jó Isten különös kegyelme, hogy akadtak a falunkban olyan emberek, akik számára egy pár száz négyzetméteres gyomos terület nem az állandó bosszúság forrását, hanem a lehetőséget, az alkotás területét, a közösségi élet színterét jelentette. Ők álmodták s teremtették mindezt ide. Nem maguknak. Nekünk, a gyermekeinknek, unokáinknak. Mert megszívlelték Kölcsey szavait:

„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort"

Mert évek óta milyen a mindennapi jelenünk? Legtöbben úgy érzik, hogy olyan, mint ez a terület volt néhány éve: kietlen, rendezetlen, gyomos, vigasztalan, elkedvetlenítő, jövőtlenséggel fenyegető. Pont ezért érezhette akkor, Révész Ferenc, Holényi László, s őket követve sokan mások, hogy számot vetve a jövőtlenséggel fenyegető jelennel, fordítani kell az idők menetén, ki kell szakadni a nemzeti önsorsrontás mélybehúzó örvényéből.

De mindezt csak alkotással, munkával lehet. Építeni a jövőnek, emléket állítva a nemes elődöknek, példát, hitet, az élhető, emberibb jövő reményét adva ezzel a kishitű, elveszni látszó jelenkori embereknek.

Mert ők nem csak megszívlelték a szavait, hanem valóra is váltották Kölcsey Ferenc parancsát:

„Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül"

Alkotásuk valódi, időtálló értékkel gyarapította nem csak Felsőpakonyt, de hiszem, hogy az egész magyarságot is! Hatása, remélem, mind messzebbre ér, mind többek számára lesz követendő példa.

Kedves Barátaim!

Talán teológiai értelemben nem - de számunkra, pakonyiak, magyarok számára mindenképpen megszentelt föld ez. Csakúgy, mint a Kárpát-medence minden talpalatnyi magyar földjén, ezeken a rögökön is, amelyeken most állunk, hullott egykoron apáink vére. Oly sok mártírja van e népnek, e hazának, hogy nekünk, utódoknak el nem feledhető erkölcsi kötelességünk ilyen méltó helyeken emlékezni reájuk! Hálás szívvel emlékeznünk és megköszönnünk nekik, a mártírjainknak azt, hogy itt lehetünk, hogy szabadon szólhatunk, hogy magyarul szólhatunk.

Tisztelt Pakonyiak!

Büszke vagyok arra, hogy mindezt elsősorban adományokból, egyéni áldozatvállalásokból, az itt élők kétkezi munkájával teremtették. Ugyanakkor arra is büszke vagyok, hogy Pest Megye Közgyűlése, annak elnöke, Dr. Szűcs Lajos is évről évre támogatásra méltónak találta ezt az alkotó közösséget, ezt a munkát.

S mint Felsőpakony választott képviselője feje hajtok az alkotók töretlen alkotókedve, kitartása, hite és tettrekészsége előtt. Hiszen önkormányzatunk - csekély lehetőségei miatt - nem tudta oly mértékben támogatni Önöket, mint szerettük volna. De amit adtunk, amit tettünk, azt jó szívvel, örömmel, az erkölcsi kiállás és támogatás jegyében adtuk és tettük.

Tisztelt Ünneplő Barátaim!

Kérem, nézzék el nekem, hogy most olyat teszek, ami a protokoll szerint tán nem illendő. Kilépek a hivatalos szónoki mivoltomból, hogy mondhassak néhány személyes mondatot:

Ünnepelni jöttünk, de egyben emlékezni is. Emlékezni több mint ezer éves történelmünk megannyi névtelen és ismert mártírjára. Kérem, hogy most ezen a helyen egy olyan emberre is emlékezhessek, aki - bár nem vált mártírrá - sajnos már nem lehet itt velünk, nem örülhet együtt velünk a harang először szétterülő, lélekbemarkoló de magasztos hangjának. Révész Ferenc, e park egyik megálmodója és megteremtője, a megalkuvást, feladást nem ismerő művészember, fájóan hiányzik nekem az ünneplők közül. A harangszó mártírjainkkal együtt őt is köszönti, s hiszem, hogy ő ezt odafönn mosolyogva hallgatja.

Nincs méltóbb hely és idő arra, hogy elmondjam: szeretnék - ha a Család áldását adja rá - Révész Ferenc emlékdíjat alapítani, melyet minden év október 18-án az a felsőpakonyi személy vehet majd át, aki a legtöbbet tette településünkön az épített és természeti környezet szebbé tétele érdekében.

Köszönöm az összes alkotónak és támogatónak az áldozatos munkáját, amellyel megteremtették ezt a csodálatos, szívmelengető emlékparkot. A magyarság összes mártírjának és a civil példaképünk, Révész Ferencnek emléke előtt tisztelegve elhelyezem a kegyelet, a tisztelet és a köszönet koszorúját, illetve virágát az emlékműnél.

 Köszönöm, hogy meghallgattak.