Az Agóra 2004. júniusi számában megjelent interjú.

„Pestről jött idegen", „...sokan félnek tőle...", ...a polgármester jobb keze...", ...ő legalább  megmondja mindenkinek, hogy merre lakik az Úristen!..." Ezek az idézetek mind a falu egyik legfiatalabb képviselőjéről szólnak. Kempf Károlyt alig másfél évvel azután választották meg Felsőpakonyon képviselőnek, hogy ideköltözött.

- Miért akart képviselő lenni itt, hiszen alig ismerte a falut?

- Nem akartam. De néhány közeli szomszédom, akik ismertek, rávettek, hogy ne csak a számat jártassam, hanem mutassam meg, hogyan is kell egy képviselőnek dolgozni...Elmentem ugyanis egy-két lakossági fórumra, falugyűlésre és rendkívül bosszantott a dolog, hogy az akkori vezetők mindig azt magyarázták, mit miért nem lehet megcsinálni. Tőlem nagyon távol áll ez a mentalitás és ennek hangot is adtam a környezetemben. Na ekkor szóltak, hogy „csináld jobban!" Igazuk volt, úgyhogy többek között az édesapám, a feleségem, Matusek Éva, Hamar János segítségével és támogatásával „fölkészültem a faluból". Végiggondoltam, hogy mire is van szükség itt, és azt hogyan lehet elérni, hogyan tudok segíteni abban, hogy ez egy élhetőbb, biztonságosabb és rendezettebb falu legyen. Az én kampányom csak erről szólt. Gondolom, ennek köszönhettem, hogy sokan annak ellenére szavaztak rám, hogy nem is ismertek.

„Ki az a Kempf?"

 - Állítólag ezen sokan nagyon meglepődtek...

- Az anekdota szerint többször átszámoltak a szavazatokat, mert nem hitték el, hogy egy vadidegen bekerült a testületbe. Állítólag egymástól kérdezgették, hogy „ki az a Kempf???"... Ezen persze ma már jót derülünk, de akkor nem találtam olyan viccesnek, mert úgy éreztem, hogy nem szívesen látnak, nem fogadják el a stílusomat.

- Milyen is az a stílus? Csak nem igazak a bevezetőben idézett megjegyzések?

- Végül is Pestről jöttem, bár már nem érzem magam idegennek! Semmi pénzért nem mennék vissza a városba lakni! Nem mindegy, hogy a citybusz fékezésére, vagy az erdő hangaira ébredek! Elegem lett a koszos-piszkos városból és itt otthonra, nyugalomra, jó környezetre leltem. Ezt külön köszönöm a Jóistennek! És persze a pakonyiaknak, hogy megőrizték ezt így, mert ez egy nagy érték!

- A beilleszkedéssel, mint képviselő, tehát voltak gondjai. Hogyan oldódott ez meg?

- Nyitottabb lettem. A többiek pedig szerintem megértették, hogy a szókimondásom, őszinteségem előrébb viszi a dolgokat. Mindig arra törekszem, hogy a vita során megtaláljuk a legjobb, leggazdaságosabb megoldást a falunk számára.

- Bárkinek megmondja az ellenvéleményét?

- Bárkinek! Ez nem egy gazdag település, úgyhogy az utolsó fillért is meg kell fogni. Itt nem elég az, hogy a képviselők nem lopnak! Itt mindig meg kell találni a legjobb, de legtakarékosabb megoldást! Itt az utolsó fillérrel is jól kell tudni elszámolni! Ettől a kormánytól ugyanis hiába várunk segítséget! Sokkal kevesebbet kaptunk eddig, mint amennyire szükségünk lenne és mint amennyit megérdemelne Felsőpakony.

 Felsőpakonynak nem ad pénzt a kormány

- A kormányt bírálni könnyű, sőt, mostanság népszerű dolog!

- No igen. Mondok egy példát, ami nálam, ahogy mondani szokták, végleg betette a kaput: az iskolánkat bővíteni kell, mert - hála Istennek - itt nem kevesebb, hanem egyre több gyermek van. Be kellene fejezni a tornatermet is. Pályáztunk. Egy fillért sem kaptunk! Hogy miért? Mert itt nálunk Pakonyon nem éri el a cigánytanulók létszáma az 50 százalékot. Magyarán: a pakonyi gyermekek másodrendűek ennek a kommunista kormánynak. Ide - szerintük - nem kell pénzt adni, tehát a pakonyi gyermekeknek nem kell rendes iskolába járniuk...

- Tényleg keményen fogalmaz, nem csodálom, ha néha gondja van belőle!

- Van egy titka ennek is: csak akkor legyen ilyen keményen fogalmazó, szókimondó valaki, hogyha amikor hibázik vagy téved, azt ugyanolyan nyíltan vállalja el. Nekem ez a kegyelem megadatott: sohasem okozott gondot bocsánatot kérni, ha tévedtem, vagy alaptalanul bíráltam valakit. Így azután a normális emberek nem is szoktak rám megharagudni. Szerencsére itt Pakonyon normális emberekkel dolgozhatok együtt!

- Pedig ahogy hallom, van vitája elég. Sokak szerint haragszik a doktornőre...

- Én???? Ugyan már! Személyesen semmi gondom vele. Bár én a régi orvosomhoz járok a mai napig, tehát nem tudom, hogy gyógyít, úgy gondolom, nem véletlenül ragaszkodnak hozzá sokan. Ráadásul orvos sem vagyok, tehát semmi alapom nincs arra, hogy bármilyen jogon bíráljam a szakmai munkáját! Az viszont igaz, hogy nem értettem egyet a képviselőtestület döntésével, mely szerint közel három millió forintot fizettünk neki. Úgy vélem, hogy az nem járt volna, és annak a pénznek sokkal jobb helyet is tudtunk volna találni. Gondolok arra például, hogy ennyi pénzből rendbe tehettük volna az iskolában az összes öltözőt, mosdót. Számomra az sokkal fontosabb, de hát a testület másképp döntött. Ilyen a demokrácia, tudomásul kell vennem a döntést, de még egyszer hangsúlyozom: a doktornővel szemben semmilyen kifogásom sincs!

 „Mindig igazat kell mondani!"

- Jó forgatja a szavakat, de hisz ugye ez a mestersége?

- Valóban, újságíró vagyok. A tévés és rádiós munkám segít abban, hogy minél több információhoz jutva tudjak véleményt mondani és dolgozni.

- Biztosan sokan nem tudják azt sem, hogy hol is dolgozik...

- Pedig nem titkolom és a tévénézők, rádióhallgatók a nevemmel naponta találkozhatnak. A Hírtv főszerkesztője vagyok, valamint a nemrég indult Katolikus Rádió műsorvezető-szerkesztője. Szeretem a munkám, így még azt is elviselem, hogy sokszor fél háromkor kell fölkelnem, mert korán indul a műsorom, akár a tévében, akár a rádióban.

- Nem okoz gondot az életében a kettőség, hiszen a politikusok, képviselők általában szemben állnak az újságírókkal?

- Egyrészt én itt nem érzem magam politikusnak! Itt mindenki a falunkért dolgozik, nem pedig valamelyik pártért. Másrészt normális esetben sok hasonlóság van a képviselő és az újságíró munkája között. Közös alapelv például, hogy csak úgy végezheti jól az ember a munkáját, ha mindig az igazat keresi és mondja, és ennek szellemében cselekszik.

- Emellett jut még ideje bármire is?

- A Szent György Lovagrend tagja vagyok, úgyhogy ott is kell dolgoznom. Így tényleg „ünnepnap", amikor jut a családomra is időm. Köszönet nekik, mert nem csak elviselik, hanem megértően támogatnak is. Nélkülük nem menne rendben az életem!

(M. K.)